Letöltések

AZ ÖKOPÁRT

alapítva: 2005-ben
„Te magad légy a változás,
amelyet látni szeretnél!”

Hitvallásunk, az Élőlánc Credo


Földbirtok-politika:
Kié legyen a föld?

-----------------
Miért akarjuk megmenteni Kishantost?

>>> Publikációk Közélet Mi, itt Keleten
Mi, itt Keleten
2008. szeptember 25. csütörtök, 22:12
Share/Save/Bookmark
Lányi szerint az ország lépésenként idegen kézbe kerül

Nem a jólét, nem a globalizáció, nem a technikai fejlődés és nem a magántulajdon ellen van az, aki a nemzeti vagyont védi. Ha egy ország elveszti az egészségügy, az oktatás, a közlekedés és az energiaellátás, a föld, a levegő és a víz fölötti rendelkezést, akkor a cselekvőképességét veszti el. Ám míg a törvényhozók egy-egy befektetői csoport érdekei szerint alkotnak törvényeket, s kezükben tartják a félretájékoztatás és mellébeszélés eszközeinek teljes arzenálját, változásra nincs sok esély – véli az Élőlánc Magyarországért szóvivője.

A Magyar Nemzet 2008. szeptember 23-i számában megjelent, Balavány György Lányi Andrással készített interjújának teljes, vágatlan változata csak az Élőlánc honlapján olvasható.

Idén a Magyar Nemzetben Tíz év múlva címmel közölt egy cikket, amelyben kifejti, hogy a civil mozgalmak nélkül az ellenzék semmire sem megy. Mi a tapasztalata, van füle az ellenzéknek a hallásra?


A Duna Charta tíz évvel ezelőtti tüntetése a Dunaszaurusz feltámasztásán mesterkedő politikusok üzelmeire irányította a közfigyelmet. A kisebbik kormányzó párt hívei valószínűleg ekkor szembesültek azzal, milyen messzire távolodtak a hazai liberálisok a Demokratikus Ellenzék hagyományaitól. Ez a választások kimenetelét is befolyásolta. Húsz évvel ezelőtt, 1988 szeptemberében azonban nem a Parlament előtti tüntetés, hanem egy háromnapos tudományos konferencia hozott fordulatot a dunai vízlépcsők – és egyéb pártállami kövületek - elleni küzdelemben. Bebizonyosodott, hogy a civil ellenállás mögött nem csak érzelmek és indulatok állnak, hanem jól megalapozott tudományos érvek. A sajtó felbátorodott, a közvélemény átállt a mi oldalunkra. Ezen már nem változtatott a vízlépcsőrendszer építésének gyorsításáról kierőszakolt parlamenti határozat, a népakarat tavasszal elsöpörte a nagymarosi gátat.

Most viszont újra szárnyra kaptak a hírek arról, hogy esetleg folyatják az építkezést. S nem hinném, hogy a társadalom jobb állapotban lenne, mit akkor. Mit tudnak tenni a civilek?

Nagy szükség van ismét a társadalom önvédelmi reflexeinek mozgósítására. A rendszerváltozás egy politizálástól elszoktatott, a kölcsönös félelem és bizalmatlanság légkörében élő ország feje fölött ment végbe. Azóta a helyzet annyiban romlott, hogy akkor még azt hihettük: ha elmennek az oroszok, majd minden másként lesz. Most kire mutogassunk? Ami azóta történt, jobban aláásta önbecsülésünket – és az ország nemzetközi megítélését – mint az előzmények. A kiábrándultság, a kétségbeesés, a sok hazudozás ma épp azokat tartják távol a közügyektől, a nyilvános fellépéstől, akiknek ott volna a helyük. Úgyse tehetünk semmit, mondják csalódottan. Mihez kezdjünk ebben a helyzetben? Szeretnénk legalább világosan látni: mi történt velünk. Szeptember 27-én, szombaton az Élőlánc Magyarországért és a Duna Charta ugyanott rendez egész napos tudományos tanácskozást, a Magyar Tudományos Akadémián, ahol húsz éve a dunai duzzasztóművekről konferenciáztunk. A téma: a közvagyon sorsa. Előadóinkat arra kértük, készítsenek vagyonleltárt, milyen célt szolgál és hová vezet az ország természeti és ember-alkotta kincseit hasznosítás címén kiárusító politika. Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke tartja majd az első előadást. Az egyes ágazatokban zajló folyamatokról - kórházak, iskolák, vasút, termőföld, közművek, stratégiai vállalatok stb. - kiváló szakemberek számolnak be. Megtudjuk, járt-e legalább rövid távú előnyökkel a közellátás korlátozása, a köztulajdon piacra vitele. Hallunk véleményeket politikai szándék és alkotmányos alapelvek konfliktusáról is. S szóba kerül, remélem, hogy vajon élénkítette-e a piaci versenyt, javította-e a vállalkozók esélyeit, teremtett-e új munkalehetőséget a közvagyon magánosítása, vagy éppen ellenkezőleg, magán-monopóliumokat teremtett.

– Aki ezt kifogásolja, arra gyorsan rásütik, hogy a köztulajdonnra épülő rendszert, vagyis szocializmust sírja vissza...

– Korántsem a magántulajdon vagy a piacgazdaság ellensége az, aki a közszolgáltatások céljára rendelt vagyont közösségi tulajdonban tartaná, s arra hivatkozik, hogy ellenkező esetben az állam (a társadalom) a politikai cselekvőképesség elemi eszközeit fogja nélkülözni. A rendszerváltozás után mindenki egyetértett azzal, hogy az 1948-ban erőszakkal államosított üzleti tulajdon kerüljön ismét magánkezekbe. Más kérdés, hogy nálunk a privatizáció nem a hazai vállalkozói réteg megerősítését, hanem a piacról való kiszorítását célozta. A pártállam öröksége felett kemény osztályharc zajlott a második gazdaság vállalkozói és a rendszert váltó állami elit között, ami az utóbbiak elsöprő győzelmével ért véget. Az egy- majd többpárti politikával összefonódott klientúra-burzsoázia tönkretette és korrumpálta vetélytársait. Sikereit azonban nem üzleti teljesítményének köszönheti, és ez meg is látszik gazdálkodásán. A folyamat fő haszonélvezői a hazai gazdaság meghatározó részét birtokló külföldi befektetők lettek. Nézzünk csak körül a házban, a kamrában, a szekrényben, s meglátjuk, mi az igazság. Egy ország, amely csupa olyasmit vásárol, fogyaszt (és gondol), amiért másoknak kell fizetnie, és amit idehaza állít elő, még annak a haszna is nagyrészt elvándorol – a legtehetségesebb magyarokkal együtt -, az nem kerülheti el az anyagi és szellemi nyomorúságot.

Mit lehet itt még védeni?

– Nem sokat. Az ország fizikai testét: földjét, vizeit, erdőségeit – mindez rohamosan pusztul, szennyeződik, s idegen kézbe kerül. A közoktatás, az egészségügy színvonalát. A falusi iskolákat. Mert ahol bezár az iskola, előbb-utóbb elnéptelenedik a község, és szellemi értelemben máris halott. Védeni kell a társadalmi szolidaritás alapját, a társadalom- és egészségbiztosítás rendszerét. Tudjuk, azokra is szemet vetettek. A vagyonvesztő politika akkor érkezett kritikus szakaszába, amikor az állam üzleti vagyona elfogyott, de mert az államadósság, illetve a klientúra éhsége és kapzsisága megkövetelte a további privatizációt, kezdtek hozzányúlni a közszolgáltatások vagyonához. Erre szorítanak nemzetközi kötelezettség-válallásaink is: a WTO világszerte a közszolgáltatások piacosításával és magánosításával igyekszik pótlólagos befeketetési lehetőséget teremteni a pénzvilág számára.

– Ettől a konferenciától fordulatot várnak?

Ez a rendezvény folytatása annak, amit húsz éve elkezdtünk. Az ökológiai gondolkodással ismerkedő első hazai nemzedék – György Lajos, Sólyom László, Vida Gábor, Karátson Gábor, Varga János, Endreffy Zoltán – olyan választ adott az ezredforduló kihívásaira, amiről odáig nem is hallottunk. Az ő fellépésük nyomán bontakozott ki a hazai zöld mozgalom. A pazarlásra épülő, végtelen növekedésről fantáziáló rendszer hívei ellenséget látnak bennünk. Pedig nem a technológiai-gazdasági haladás ellen, hanem a szelíd, emberi léptékű technológia küszöbön álló forradalma mellett emelünk szót; nem a jólét ellen, hanem az emberhez méltó élet veszélyeztetett természeti és kulturális feltételeinek védelmében; nem a globalizáció ellen, hanem azért, hogy az ne kiszolgáltatottságunkat növelje, hanem a népek közötti jobb megértést szolgálja.

– Nem naivitás ez?

Miért volna naivitás? Ez a változás már javában zajlik a világban. Mi itt, Keleten azért kapjuk a lejárt szavatosságú, természetpusztító és egészségkárosító technológiákat, mert ezeket a világ szerencsésebbik felén már nem lehet alkalmazni. Az olajválság, az agrárválság, a pénzügyi válság rövidesen gyökeres fordulatot hoz a nemzetközi politikában. A szabadkereskedelmi világrend felemészti önmagát – csak félő, hogy bennünket is a romok alá temet.

A világgazdaság vezetői, a nemzetközi pénzelosztó rendszerek mögött nagyhatalmú politikusok, hovatovább hadseregek állnak. Az ökológiai gondolat mögött pedig csupán néhány értelmiségi…

Semmi más nem áll mögöttünk, csak az igazság.

Mi az igazság?

Hogy megpróbálják, ahogy Ernst Schumacher írta, nyereségként elkönyvelni azt a bevételt, ami a természeti és kulturális tőke feléléséből származik. Szigorú közgazdasági értelemben egyedül az ökológiai gazdaságtan ésszerű. A globális piacgazdaság rendje életidegen képzelgésen, önbecsapáson alapul, és csak a nyers erőszak tartja fenn. Ameddig a törvényhozók, mint nálunk, egy-egy befektetői csoport érdekei szerint alkotnak törvényeket, egyúttal rendelkeznek a félretájékoztatás és mellébeszélés eszközeinek teljes arzenáljával, változásra, persze, nincs sok esély.

Az e folyamatok ellen berzenkedő polgároknak elegendő, hogy civil klubokban beszéljék ki magukból a keserűségüket? Úgy értem, nincs szükségük politikai képviseletre?

A hatalom központjai egyre távolabb kerülnek tőlük, és a rendszer egyre személytelenebbül működik. Hálózatok, automatizmusok, ellenőrizhetetlen és befolyásolhatatlan nemzetek feletti szervezetek – vége a demokráciának. Mert mi volt a demokrácia? Részvétel a sorsunkat érintő döntésekben, nyilvános párbeszéd a közjó kérdéseiről. Ha valami naivitás, az az, hogy a fontos döntések körül, Brüsszelben, Washingtonban vagy az OECD országok vezetőinek évente megrendezett tanácskozásán valami svájci üdülőfaluban, bármilyen szinten is képviselve lennénk mi, állampolgárok.

És a Kossuth téren? Úgy értem, a Parlament falai közt.

Ott legalább tudjuk, hogy hol nem érvényesül az akaratunk, s hogy kik döntenek a nevünkben.

Schiffer András arról beszélt lapunknak, hogy valódi esélynek látja egy okológiai harmadik erő létrejöttét 2010-re, olyannyira, hogy neki is fogott a pártszervezésnek.

– Aki a XXI. században pártot akar alapítani, nincs más választása, az ökológiához fordul programért. Mert ilyen természetű kérdésekre kell választ találnia. Nálunk azonban a rendszerváltozás óta új párt nem került be a parlamentbe. Akkora a gazdasági, kommunikációs és politikai hatalom koncentrációja, hogy itt csak párt alapíthat pártot a siker reményében. Nincs anyagilag független középosztályunk, amely el tudna tartani erős civil mozgalmakat – nemhogy pártokat. Más kérdés, hogy minden választási ciklusban előkerülnek új pártok, amelyek rendeltetése nem utolsó sorban az, hogy szavazatokat halásszanak el egyik vagy másik oldal elől. Ilyenek most is fognak alakulni.

Önök is alapítottak pártot.

...a közöny és a beletörődés ellen, ahogyan választási programunkban fogalmaztunk. Igen, pártként indultunk a választásokon, hogy jelezzük, az ökológiai politikának van válasza az ország előtt álló kihívásokra, s hogy elmondhassuk, miben különbözik ez a parlamenti pártokétól. A mostani pártalapítók 2005-ben sokat tettek azért, hogy előbb a Védegyletet, utóbb a zöld mozgalmakat elriasszák kísérletünktől. A sikeres választási kampányhoz kellő pénz, országos szervezet híján vérmes reményeink amúgy se lehettek, de ez a váratlan meghasonlás derékba törte a szervezkedés lendületét. Ez is volt a céljuk, s most, nélkülünk és ellenünkre lelkesen szervezik pártjukat. Nekünk évekbe telt, amíg az Élőlánc névnek olyan megbecsülést és bizalmat tudtunk szerezni, mint korábban a Védegyletnek, amelynek alapítói voltunk. Sajnálatos, hogy ez az erkölcsi tőke nem halmozódik, s részei egymás rovására próbálnak érvényesülni. Úgy látszik, az ökológiai politika is áldozatául esik annak a megosztottságnak, ami a magyar politikai életet jellemzi: pillanatokon belül lesz egy jobboldali és egy baloldali zöld párt.

Kivéve, ha megegyeznek.

Az volna csak a Rejtő Jenő tollára méltó jelenet! Amikor Schiffer András felkeres és így szól: „Uram, a késemért jöttem.” És én azt felelném: „Itt van a hátamban, de ne húzza ki, különben elvérzek...”

Miért nem próbálnak a pártokba beépülni, így befolyásolni őket az ökopolitika irányába?

A magyar politikusok még mindig ott tartanak, hogy a környzetvédelem nem hoz, hanem visz. Ez persze ostobaság. Az ökológiai politika, ahogyan Kajner Péter könyvének címe ígéri - Gazda(g)ságunk újrafelfedezése. Erre a felfedezésre azonban a parlamenti pártok nem kíváncsiak. Eddigi tapasztalataink nem adnak okot vérmes reményekre.

Tehát nem azért volt Kötcsén, a Polgári Pikniken, hogy beépüljön a Fideszbe.

Vitatkozni hívtak, és éltem a lehetőséggel, hogy vitába szálljak olyan nézetekkel, amelyeket a fideszes politikusok, tartok tőle, szívesen hallanak. A vitaindító azzal vígasztalta őket, hogy elsősorban a politikát lejárató balliberális média tehet róla, hogy kétszer egymás után kisebbségben maradtak. Utaltam rá, hányféleképpen járatja le a magyar politikai elit önmagát. A szerző óva intette a parlamenti ellenzéket a parlamenten kívüli civil mozgalmaktól is, melyek mögött szerinte nem népi törekvések, hanem önjelölt értelmiségiek állnak. Az Élőlánc a kisiskolákért, a vagyontörvény vagy az egészségbiztosítás privatizálása ellen indított mozgalmaink, a városok, zöldterületek védelmében szerveződő helyi kezdeményezések országszerte ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Ha egyes értelmiségiek tudásukat e mozgalmak szolgálatába állítják, hát jól teszik. A pártoknak – főleg az ellenzékieknek – ideje volna megtanulniuk, hogy ők is társadalmi szervezetek, azaz „civilek”, és nem a közhatalom társtulajdonosai vagy várományosai. A mai magyar társadalom és szellemi élet sokszínűsége – és végletes megosztottsága – amúgy sem fér el két nagy gyűjtőpárt keretei között. A FIDESZ-nek pedig nem lojális értelmiségre, hanem független értelmiségre, szellemi inspirációra volna szüksége. Ehhez több nyitottság kell a másként - éspedig igen sokféleképpen – gondolkodók iránt.

Két évvel ezelőtt nem látott arra lehetőséget, hogy a társadalom az utcán, a maga artikulátlan, ám erőtéljes tiltakozásával mégiscsak meg tudja változtatni a politikát?

Nem. Azt láttuk, hogy Gyurcsány Ferenc mesterien kezeli a tömeges elégedetlenséget. Közvetlenül a választások után, a népszerűtlen intézkedések előtt provokációkkal, az erőszak brutális alkalmazásával vette el a békeszerető többség kedvét az utcai megmozdulásoktól. A radikális jobboldal jelképeivel és jelszavaival dolgozó provokátorok pedig azóta is ott vannak minden demonstráción, a balliberális média pedig nem nyugszik addig, amíg nem tudja egy képbe komponálni a szónokot a hírbe hozott árpádsávos lobogókkal. S még jó, hogy így van, mert ha nincs botrány, az úgynevezett baloldal orgánumaiban évszámra le sem írnák például az Élőlánc Magyarországért nevét. Az ország egyik fele úgyszólván nem is tud a létezésünkről, számukra a világ az „elkerülhetetlen” modernizációs intézkedések részletei felett vitatkozó haladó táborból, és a demokrácia elvakult, fundamentalista ellenségeiből áll.

Sokan úgy vélik, a Fidesz, amely korábban szót emelt a lokális értékek véldelmében és bírálta a gazdasági globalizáció puszítását, most egyre inkább a neokonzervatív, befeketőbarát irányba fordul. Akiknek e változás nincs ínyére, két lehetőségük marad: az ökológiai retotikát is alkalmazó szélsőjobboldal, vagy egy középre politizáló ökopárt.

Reális döntés lehet a Fidesz részéről, ha most visszafogottan kezeli korábban hangoztatott elkötelezettségét a patrióta gazdaságpolitika és a globalizáció pusztító hatásait ellensúlyozó intézkedések mellett. Nem akarja magára haragítani az üzleti világ óriásait. Nekünk szerencsére nem kell ilyesmivel törődnünk, és az Élőlánc Magyarországért, azt hiszem, hitelesen képviselte ezeket az értékeket az elmúlt években. Ambíciónk volna, hogy a parlamenti politikát is ebben az irányban befolyásoljuk. Törekvéseinket, sajnos, súlytalanná teszi, ha majd két, egymással vetélkedő ökopárt próbál egymás rovására érvényesülni.
 

Képtár térkép

Joomla! Template by Red Evolution - Joomla Web Design