Letöltések

AZ ÖKOPÁRT

alapítva: 2005-ben
„Te magad légy a változás,
amelyet látni szeretnél!”

Hitvallásunk, az Élőlánc Credo


Földbirtok-politika:
Kié legyen a föld?

-----------------
Miért akarjuk megmenteni Kishantost?

>>> Publikációk Ökopolitika AZ OIKOSZ ÉS A POLISZ - hogyan lett az ökológia politikai?
AZ OIKOSZ ÉS A POLISZ - hogyan lett az ökológia politikai?
2005. október 03. hétfő, 20:34
Share/Save/Bookmark
A világ proletárjai egyesültek. Ugyanazt a műsort nézik, ugyanazt a divatot követik, egyforma nyaralásokra, autó- és fotómodellekre vágynak, egyforma ruhát viselnek, egyenkaját esznek és egyforma pártokra szavaznak az egész világon. Holnap van: nemzetközivé lettünk. Nemzeti, nemi, nyelvi identitásunkkal kapcsolatos előítéleteinkből kivetkeztünk, a múltat végképp eltöröltük. Nem is emlékszünk rá, mármint a múltakra, valami kosztümös filmből szakállas próféták rémlenek, de lehet, hogy ez egy másik bolygón történt, és nem a múltban, hanem mégis csak a jövőben, végülis egyremegy. Minden tudás bármikor a rendelkezésünkre áll, megvan, letölthető, és ez a lényeg.

. Ugyanazt a műsort nézik, ugyanazt a divatot követik, egyforma nyaralásokra, autó- és fotómodellekre vágynak, egyforma ruhát viselnek, egyenkaját esznek és egyforma pártokra szavaznak az egész világon. Holnap van: nemzetközivé lettünk. Nemzeti, nemi, nyelvi identitásunkkal kapcsolatos előítéleteinkből kivetkeztünk, a múltat végképp eltöröltük. Nem is emlékszünk rá, mármint a múltakra, valami kosztümös filmből szakállas próféták rémlenek, de lehet, hogy ez egy másik bolygón történt, és nem a múltban, hanem mégis csak a jövőben, végülis egyremegy. Minden tudás bármikor a rendelkezésünkre áll, megvan, letölthető, és ez a lényeg.
A marhavagonkori népvándorlás, amit a szociológusok mobilitásnak véltek - pedig mozgósítás volt, éspedig totális -, gyúrt egyetlen néppé bennünket, proletárok. Gondoljátok meg, hogy az elmúlt száz évben hány száz millióan, hányféle okból hagyták el az otthonukat, hogy egy másik országban vagy földrészen, vagy egy új iparvárosban, megapoliszban, lakótelepen, rezervátumban vagy koncentrációs táborban kezdjenek új életet, idegenek között, szigorú felügyelet mellett. A büntetés és a jutalmazás eszközei változatosak voltak, és voltak, akik szöktek, míg mások menekültek, a többséget pedig hajtották, űzték, sorozták, de ami mégis mindannyiunkat közös sors részesévé tesz, proletárrá, az a nyomorúság és a félelem. A gyökértelenné lett emberek kiszolgáltatottsága a körülményeknek. Ez változtatott bennünket alkalmas nyersanyaggá a tömegtársadalmak számára: akár ágyútöltelékre, akár munkáshadseregre, akár fogyasztóra volt éppen szükségük.


Mert jól sejtették a klasszikusok, hogy előbb-utóbb a gépek elvégzik helyettünk a munka dandárját, legyen szó népirtásról vagy a természet átalakításáról (hulladékká), és az embernek végül már csak az okos gombok nyomogatása marad. De elpusztítani, amit a gépek előállítottak, hogy is lehetne a szorgos és falánk, egymást irígylő-rettegő proletárok nélkül? Kinek ígérnének cirkuszt és kenyeret, ha mi nem lennénk? Miként lehetne a technológia mindenható, ha varázsa nem hatna ránk ellenállhatatlan erővel? Miért akarnánk becserélni a képességeinket fizetett szolgáltatásokra, ha nem vetnénk meg azt, amink van, és nem akarnánk megszabadulni önmagunktól? Ki tűrné ezt a pokoli zsivajt, amiben élünk, ha nem félnénk a csendtől – a tulajdon belső ürességünktől?
 

Kísértet járja be Európát: a konzumizmus kísértete. A kommunizmus jó öreg kísértetének unokaöccse ő, kiábrándultabb, bölcsebb. Nem kizsákmányolóik ellen izgatja többé a kizsákmányoltakat, hanem gazdagnak és szegénynek közös, értelmes célt kínál: élvezzetek! Ez igen, ez működik. Fogjatok össze, tanácsolja, és egyesült erővel fosszátok ki a természetet! Éljétek fel, amit csak nyújtani tud, használjátok; megvannak hozzá az eszközeitek! Változtassátok sivataggá a Földet, mérgezzétek meg vizeit, irtsátok, kínozzátok lénytársaitokat, ne törődjetek az utánatok jövőkkel, boldoguljanak, ahogy tudnak! Utánunk az özönvíz!


Könnyen lehet, a modernitás az emberi együttélés egyetlen nagy kérdésére se talált választ, csupán az eszközök szaporítását oldotta meg. Abban reménykedett, hogy az előállított javak végtelen sokasága megteremti majd a társadalmi békét: nem kell majd egymás torkának esnünk, hogy szükségleteinket kielégíthessük. A bőséges ellátmány ígérete és a zsákmány feletti osztozkodás viszontagságai (a mai “politika” egyedüli célja és értelme) lekötik majd a lakossággá züllött, egymástól elszigetelt, képernyőikhez láncolt proletár-tömegeket. A természet éléskamrája azonban kezd kiürülni, az éhes száj egyre több, a rendszer egyre bonyolultabb és rugalmatlanabb, az alkalmazkodás egyre nehezebb, egyre kevésbé csábító. A régi jó világnak, úgy tűnik, (már megint) örökre vége van.


Mi pedig itt állunk tanácstalanul, mert annyi kísérlet, kritika, program és izmus után, ilyen tömérdek haladással és fejlődéssel a hátunk mögött, egyszerűen fogalmunk sincs, hogy miféle politikában, miféle “jó társadalomban” reménykedhetnénk még?


 
2.
 

Ezen a ponton elkerülhetetelen egy rövid kitérő az ökológiai válság antropológiai okaira, elnézést kérek érte, előre is. A modern népboldogítók közös kiindulópontja, hogy a társadalom egyénekből áll, köztük kell valamit igazságosan elosztani, őket kell jóllakatni, felszabadítani, de mindenek előtt ésszerűen megszervezni, azaz behelyettesíteni a “társadalmi probléma” megoldóképletébe. A tömegtársadalmat magányos szükségletkielégítők, döbbenetesen absztrakt lények alkotják, akik, hála az ésszerű szervezésnek, már csakis a másik ember ellenében, természetes környezetükön kívül, az egyéni vágyteljesülés útjában tornyosuló egyre hatalmasabb akadályokkal szemközt képesek elgondolni önmagukat. Nem csoda, hogyha szorult helyzetükért ott vesznek elégtételt, ahol tudnak. Legfőbb igyekezetük, hogy az ellenséges és veszedelmes külvilágot a saját bendőjükbe gyömöszöljék, a róluk gondoskodó ésszerű szervezet segítségével.


Miközben egy kisebbségi hang mindvégig ennek az emberképnek az ellenkezőjét bizonygatta. Hogy a homo sapiens faj egyede értelmes kiindulópont lehet ugyan a biológiában, de személyként, azaz társadalmi cselekedetek alanyaként csak egymás számára létezünk: a kölcsönös megértést célzó párbeszédben, valamint a kölcsönös elismerésért vívott küzdelemben. Hogy a kapcsolatok hálózata, a közös tapasztalat világa, az együttlét tere lényünktől elválaszthatatlan. Hogy az embernek, mint szellemi lénynek, nem korpuszkuláris, hanem hullám-természete van. S ha így van, akkor a társadalom elemi egysége nem az egyén, hanem a kapcsolat: a társulás és érintkezés mindenkori módja.


Akik így gondolkodnak, nem megszüntetni akarják az emberek eredendő egymásrautaltságát, hanem az összetartozás emberhez méltó formáit keresik. Nem az egyéni választások függetlenségének biztosítékait: az egyéni választások ugyanis nem függetlenek. Hogy is lehetnének azok? Hiszen egymást választjuk - minden egyebet csak kárpótlás gyanánt. Egyéni választásaink maradandó következményei pedig korlátozzák a mások által választható lehetőségek körét. Ma már azt is tudjuk, hogy a céljaink szolgálatába állított természeti források végesek és pótolhatatlanok, beavatkozásunk következményei tehát visszafordíthatatlanok.


Az embert épp azért nevezik politikai lénynek, mert saját természetének megfelelő életet magában nem, csakis közösségben élhet. Olyan társak között, akik nemcsak tisztelik és elismerik jogosultságát arra, hogy részt vegyen a dolgok értelméről zajló párbeszédben, hanem segítik is, hogy erre képessé váljon és - amennyire lehet - elkerülje a szenvedést. Nem választja szabadon céljait, nem is képes erre, akit mások nem választottak. A társadalom nem arra való, hogy békén hagyjuk egymást, hanem arra való, hogy segítsük egymást, talán ez lehetne a kommunitárius álláspont lényege.
 
De csak az olyan együttélés elviselhető, amely kölcsönös odaadáson és áldozatkészségen alapul. A lelkiismereti szabadság - az európai individualizmus értelme és alapja - épp arra volna való, hogy a másik ember javáért személyesen ránk háruló felelősséget felismerjük, és aszerint cselekedjünk.


Hiábavaló tehát az igazságos elosztás elveit keresni. Mert az embernek ahhoz, hogy ember lehessen, lényegesen többre van szüksége, mint amennyi jár neki. Nem az elosztás szabályain múlik a társadalmi igazságosság, hanem az érintettek érdemi részvételén a döntésekben, valamint azon, hogy az intézmények a szolidáris magatartást ösztönzik, jutalmazzák, vagy pedig büntetik. (A piaci verseny merőben gazdasági logikájának kiterjesztése a társadalmi érintkezés más területeire az igazságtalan társadalom nyilvánvaló példájával szolgál. Ez nem érv a piaci verseny vagy a magántulajdon ellen, annál inkább egy részelv indokolatlan általánosítása ellen. Az egyenlőség, a szabadság, de a testvériség elve is ugyanilyen pusztítónak bizonyulna, mihelyt kizárólagos érvényességet tulajdonítanának bármelyiknek. Ments meg Uram, az egyértelműségtől! A világ ezer értelmű, és az életformák gazdag, bonyolult sokféleségének csak az önszabályozás összetett rendszerei képesek megfelelni, azok is csak addig, ameddig a lehető legkevesebb erőszak árán érvényesülnek.)


Íme, a kommunitárius (közösség-elvű) örökség, melynek újragondolására napjainkban a politikai ökológia vállalkozik, és nagyjából az alábbi alapelvekre jut: (1) az életformák gazdag változatosságának és változékonyságának megőrzését tűzi célul, hangsúlyozza ezzel kapcsolatos kötelességeinket, (2) elismeri a személyfeletti szerveződési szintek/személyközi kapcsolatok elsődlegességét, (3) az élő rendszerekre jellemző spontán önszerveződés elvét tartja követendőnek az emberi együttélésben is,(4) erőltetett növekedés helyett a helyes mérték megtalálására törekszik, (5) a társadalmi igazságosságot nem elvont elosztási szabályok, személytelen közvetítő rendszerek alkalmazásától reméli, hanem az érintettek érdemi részvételétől a döntésekben, (6) a közjó kérdéseiben a megegyezést elkerülhetetlennek tartja, (7) az autonómia biztosítékának nem az egyéni választások függetlenségét, hanem a kölcsönös segítségen alapuló együttműködést tekinti, s végül (8) a helyi közösségek megerősítését, önrendelkezésük helyreállítását kívánja, mivel a személyes részvételen és közös mérlegelésen alapuló, minőség-elvű politika alapját csak ezek képezhetik. Helyesnek vagy helytelennek ugyanis csak az mondható, aminek tudjuk a helyét.


 
3.


De miért ökológiai? Anélkül, hogy a kifejezésnek magának különös jelentőséget tulajdonítanánk, érdemes jelezni, hogy nem divatos élettani analógiák átvételéről van szó. A társulás és lokalitás-központú szociológia közel száz esztendeje nevezte magát először humán ökológiának. Max Weber nagyjából ugyanekkor veti fel, hogy a megélhetés szubsztantív gazdaságtanát ez az elnevezés különböztethetné meg a formális elosztási és csereviszonyok gazdaságtanától, az ökonómiától. Maga az eredeti oikosz kifejezés is házat, háztartást jelöl: otthonát építő, megélhetéséről tudatosan gondoskodó lény élőhelyét. Az elnevezés – valamint e gondolkodásmód - időszerűségét ugyanaz adja: földi otthonunk pusztulása. Az emberi együttélés válsága, civilizációnk útvesztése végzetes hatást gyakorol a földi életet fenntartó természeti rendszerekre. A ma uralkodó gazdasági-társadalmi rend keretei között a környezet – védhetetlen.

Az ökológiai világnézet elsősorban a szellemi megújulást sürgeti. Világunk épségének, szépségének és egységének helyreállítása aligha képzelhető el a jó életről és az igaz tudásról alkotott mai elképzelések gyökeres felülvizsgálata nélkül. A közeli veszedelem elhárítása azonban politikai fordulatot feltételez. Tíz millió vagy éppen hatmilliárd ember belső meggyőződésének a megváltozása meglehetősen lassú folyamat. Bizonyosra vehetjük, hogy erre ezúttal nem lesz időnk. A természeti életfeltételek drasztikus átalakulásának, romlásának súlyos következményei már ebben az évszázadban közvetlenül érezhetőek lesznek. Az ezekre reagáló civilizációs fejlemények pedig - gazdasági válság, népvándorlás, háború, járványok, az ínség és az erőszak elharapózása többek között – még gyorsabban jelentkeznek: a legközelebbi évtizedekben.


Az ökológiai politikát általában a fenntartható fejlődéssel hozzák összefüggésbe, bár az utóbbi kifejezés népszerűségét inkább kétértelműségének köszönheti. Megenged olyan értelmezést is, mely szerint mostani életmódunk, társadalmi berendezkedésünk kisebb-nagyobb kiigazításokkal fenntartható, sőt fejleszthető. Ez pedig nem igaz. A fenntartható fejlődés szóösszetétel egyébként is tautológikus. Hiszen ami nem fenntartható, az eleve nem érdemli meg a fejlődés nevet. Egy civilizáció, amely létének végső természeti és kulturális alapjait tékozolja, történetének feltehetőleg nem a fejlődő, hanem a hanyatló szakaszát éli. Az erőszakos terjeszkedés, a technikai ismeretek gyarapodása, valamint az erőforrások mértéktelen, pazarló használatára alapított, fényűző parazita-életmód dicsőítése csupa olyan jellegzetesség, amellyel gyakran találkozunk a birodalmak és civilizációk végnapjait megörökítő krónikákban.


Tehát cselekednünk kell, ha egyszer intézményes változásokat szeretnénk kikényszeríteni, éspedig tömeges méretekben. S itt furcsa ellentmondásba ütközünk: az emberi léptékben, személyes érintkezésben, lokalitásban gondolkodó ökológiai politika mintha éppen erre volna a legalkalmatlanabb. Ez azonban nincs így. A nagy változások kicsinyek. És rendszerint névtelen kisemberek viszik véghez őket. A globális technológiai-gazdasági rendszerből kihulló, kínálatában csalódott emberek sokasága – gazdagok és szegények, műveltek és tudatlanok – keres már ma is új megoldásokat világszerte, Magyarországon nemkülönben. Kísérleteznek ilyenekkel helyi és vallási közösségekben, az oktatásban, a gazdálkodásban, a tudományos kutatómunkában, valamint a politikai intézményrendszer keretei között. Nagyobb horderejű, érzékelhető változások pedig akkor következnek be, rendszerint a résztvevők számára is váratlanul, amikor ezek az egymásról alig tudó kezdeményezések egyszer csak összeérnek, és elkezdik egymást erősíteni.


Ami politikai rendszerünket illeti: a kommunista tábor túlélőinek kilátásai a megújulásra Európa keleti felén aránylag kedvezőek. Nem olyan szegények ugyanis, hogy a túlélésen kívül ne gondolhatnának egyébre, de azt sem nehéz belátniuk, hogy az új, posztkapitalista-posztszocialista világrendhez való alkalmazkodás megkésett kísérlete a többségnek errefelé nem sok jót ígér. A nemzetek feletti politikai bürokrácia, a pénzügyi és informatikai hálózatok, multinacionális cégek, valamint a rendszert szakértelmével és tekintélyével igazoló tudományos és média-elit együttesen sem lesz képes befogadni és eltartani annyi kelet-európait, hogy az ő gazdagodásuk és érvényesülésük közvetett társadalmi haszna - a Méhek meséjéből és Adam Smith ábrándjaiból ismert módon - segítse régiónkban az elviselhetőbb viszonyok kialakulását. A nagy tömegpártok üres ígérgetése (mindent, mindenkinek) régen nem jelent mozgósító erőt; egymás hibáinak és bűneinek felhánytorgatásából élnek. Bal- és jobboldal ott folytatta a politizálást, ahol fél évszázaddal azelőtt abbahagyta - olyan frusztrációkkal és olyan provincializmussal, amit annak idején még valamelyest érthetővé tett a kényszerpályák szűkössége, amelyeken a trianoni sokk hatása alatt egymás torkának ugró csoportok elindultak, de amelyekre ma nincsen se mentség, se magyarázat. (Az önmagával azonos és mégsem azonos állampárt jogfolytonos utódaira ez persze, nem vonatkozik. Ők semmit se hagytak abba.) A jövőről e pártoknak nincs mondanivalójuk, és a társadalom előtt álló sorskérdések megoldására nincs komolyan vehető ötletük.


Szorongatott, felemás helyzetünkben régiónkat érzékenyebben érinti az ökológiai válság valamennyi természeti és közvetett – világgazdasági, biztonságpolitikai stb. – kockázata. Mi a bőrünkön tapasztaljuk a globalizáció és a környezeti válság olyan hatásait, amelyeket a jóléti társadalmak lakói ma még pénzzel, hatalommal távol tudnak maguktól tartani. Akit tehát nálunk a nagypolitika intellektuális és morális deficitje arra késztet, hogy új eszmék után nézzen, nagy valószínűséggel az ökológiai mozgalmak felé fog tájékozódni. Ha másért nem, hát azért, mivel a többi civil mozgalom hangja még a zöldeknél is erőtlenebb. Ez sem véletlen. A diktatúra szétverte, a skizofrén kádári konszolidáció elrohasztotta a kollektív érdekérvényesítés valamennyi formáját, a szakszervezetektől a kulturális egyesületekig. A mediatizált kommunikáció és privatizált fogyasztói élvezetek szép új világa pedig nem kedvez a közösségek és mozgalmak feltámasztására tett kísérleteknek.


Az ökológiai politika volna (hívei szerint) a válasz azokra a nagy kérdésekre, amelyeket a magyar választópolgárok - még nem tettek fel. Aki a politika működésében a kereslet és kínálat játékát látja, arra következtethet ebből, hogy az ökopolitikának egyelőre nincs sok keresnivalója ezen a piacon. De aki mást vár a politikától, mint befektetései megtérülését vagy hatalmi poziciók biztosítását, másképpen készíti a számvetést. Arra a következtetésre juthat, hogy a környezetvédelemből rendszerkritikává terebélyesedő ökológiai mozgalom csak azzal bizonyíthatja létjogosultságát és időszerűségét, ha választható alternatívát kínál a választóknak.


Azok a gyermekek, akik a bősi és nagymarosi duzzasztómű építésének éveiben születtek, már nagykorúak, most fognak először választani. Akik a tiszai ciánkatasztrófa idején születtek, jövőre iskolába mennek. Tanulnak a hazai zöldek is, s választás előtt állnak ők is.

 

Képtár térkép

Joomla! Template by Red Evolution - Joomla Web Design