Letöltések

AZ ÖKOPÁRT

alapítva: 2005-ben
„Te magad légy a változás,
amelyet látni szeretnél!”

Hitvallásunk, az Élőlánc Credo


Földbirtok-politika:
Kié legyen a föld?

-----------------
Miért akarjuk megmenteni Kishantost?

>>> Publikációk Ökopolitika A Roosevelt tértől a Kossuth térig
A Roosevelt tértől a Kossuth térig
2005. október 03. hétfő, 20:12
Share/Save/Bookmark
Ha valaki szeméttel hordja teli a házát, feltüzeli a padlót és megmérgezi a gyermekeit, elmegyógyintézetbe zárják. Ha ugyanezt egy egész ország teszi, akkor áldozatokat hoz a jólét és a haladás érdekében.
A technológiai-gazdasági világvallás nem az első, amelynek rítusait a kívülálló esztelennek találja, de aligha akad babona vagy előítélet, melynek nevében több életet pusztítottak volna el. Javak tömeges előállítására és elfogyasztására fordítjuk minden időnket, és csodálkozunk, hogy közben folyvást szegényedünk: a földi élet gazdag változatossága a szemünk láttára tűnik el. Az élő vizekből szennyvízcsatornát csináltunk, az erdő pusztasággá, a termőtalaj meddővé, az éltető napfény halálos veszedelemmé lett, a világ nyersanyaggá s a nyersanyag hulladékká.

Utódainak haraggal és megvetéssel fognak gondolni ránk. Jogos örökségüket herdáljuk el. Azt kérdezik majd: miért éltünk ilyen ostobán?

A veszedelem nagyságára és a változások sürgősségére intő figyelmeztetések nagyrészt fennakadnak a jól szabályozott tudatipar szűrőhálóján. Maguk a tudományos felismerések is azoknak az óriás vállalatoknak a kizárólagos tulajdonát képezik, akik az őserdők génállományát ugyanúgy megvásárolják, mint a hírcsatornákat és az adatbázisokat.

Úgy véljük, mit se tehetünk és semmiről sem tehetünk. A folyamatok ellenőrzését és a következményekért viselt felelősséget átengedtük a személytelen kiszámításnak. A beígért bőséges ellátmány fejében lemondtunk arról, hogy részt követeljünk magunknak a sorsunkat és utódaink sorsát elhatározó döntésekben. Elhittük, hogy az erőforrások optimális elosztásáról jobban gondoskodik majd az elfogulatlan szakértelem – de miféle szak? és milyen értelemben? Ez volt az emberiség második bűnbeesése: ettünk a tudás fájáról, de nem a gyümölcsöt, hanem a csutkáját és a héját.

Az utóbbi három esztendőben úgynevezett környezeti konfliktusok lefolyását tanulmányoztam Magyarországon. Megértettem talán, miért vallanak többnyire kudarcot azok a „helyi emberek”, akik számukra létfontosságú környezeti értékek védelmére kelnek. Azt hiszem azért, amit újra és újra a szemükre vetnek, hogy ők csupán kisebbség, és az érdekük részérdek. Hogy is ne volna az! A környezet: a hely, ahol élünk. Az ott élőkkel szemben az országos beruházás, a globális fejlődés, az univerzális gazdasági ésszerűség (azaz a nyereségelv) képviselői bármikor joggal hivatkozhatnak valamiféle elméleti többség akaratára. Ez magyarán azt jelenti, hogy a döntéseket és a szabályokat mindig a távollévők, az érdektelenek és illetéktelenek közvetett helyeslése igazolja. De múlhat-e az igazság számok összeadásán? Az anarchista Goodwin kérdésére adott válasz vízválasztót képez az úgynevezett demokratikus tömegtársadalmak és az ökológiai politika elkötelezettjei között.

Mint többség, nem vitás, olyan életformát folytatunk, ami temérdek veszélyes hulladék keletkezésével jár. Mint kisebbség ugyanakkor tiltakozunk, hogy azt a mi lakóhelyünk közelében helyezzék el. De hát mi lenne, kérdik kajánul, ha a helybeliek mindenütt megakadályoznák a veszélyes hulladék elhelyezését (atomerőművek és autópályák építését stb.)? Nos, az történne, hogy a súlyosan környezetszennyező technológiák alkalmazása elviselhetetlenül megdrágulna, így ezek kíméletesebb és takarékosabb eljárásoknak adnák át a helyüket. Az ökonómiai kalkuláció az ökológiai belátásnak.

Már maga a „környezeti probléma” kifejezés is félrevezető. Azt sugalmazza, mintha valami más, „a környezet” adná meg az árát jólétünk és szabadságunk érdekében tett erőfeszítéseinknek. Mintha bizony gyarapodásunkat szolgálná a természet elpusztítása, a városok elsivárosodása, a nyelv szegényedése, a képek, ízek, dallamok globális egyformasága, és nem a saját természetünkön tennénk erőszakot, amit csupán a megszokás tesz elviselhetővé. Az uralkodó gazdasági szemlélet nem a természetet, hanem mindenekelőtt magát az embert alacsonyítja puszta erőforrássá, melynek értéke a hasznos teljesítménnyel – és csakis azzal – mérhető. A környezetvédelem: a saját életlehetőségeit védelmező közösség lázadása a technológiai-gazdasági parancsuralom ellenében. A környezet mint környezet védhetetlen, ha ezt szem elől tévesztjük.

A gének, a vágyak, a tények és a lények feletti totális ellenőrzés megszervezése az ipari társadalmak működésének logikájából elkerülhetetlenül következik. A rendszer mozgatója az üzleti haszonelv, a haszon pedig csak addig realizálható, amíg a rendszer terjeszkedni tud. Ezért megállíthatatlan a pénz és az információ – tehát a hatalom – koncentrációja. Az egymásba olvadó cégbirodalmak maguk alá gyűrik az államokat, és ezzel együtt a társadalmi ellenőrzés maradékát. Ezt nevezzük globalizációnak, szabadkereskedelemnek, liberalizációnak stb..

Ami napról napra a leginkább a szemünkbe ötlik, az nem is a természet romlása – hiszen attól már régóta elvágva élünk -, hanem az emberi kapcsolatok minőségében végbemenő változás. Minden úgy alakult, ahogyan a modernitás első bírálói annak idején megjövendölték: a tömegdemokráciában az ember ismeretlen partnerek sokaságának a segítségére számíthat, de nem számíthat többé az ismerőseire. A közösségeket összetartó szálak foszladoznak, s nem teremtenek többé összeköttetést a nemzedékek között. Ezért van, hogy az utódainkért érzett felelősség többé nem befolyásolja tetteinket.

Miféle életre szántuk őket?  Mint aki rabszolgának adja el még meg sem született lányait, fiait, lábbal tiporjuk elidegeníthetetlen jogaikat, amikor az emberhez méltó élet nélkülözhetetlen feltételeitől fosztjuk meg őket. S örökül hagyjuk rájuk az élethalálharcot az egyre szűkösebb természeti erőforrásokért.

A tudományos-technológiai fejlődés példátlan hatalmat adott a ma élő emberiség kezébe: cselekedeteinkkel visszafordíthatatlan változások tömegét idézzük elő az élővilágban. Ezek végzetes hatást gyakorolnak a jövő nemzedékek sorsára. Az érintettek részvétele a határozathozatalban demokratikus alapelv lévén, az utánunk jövők elvitathatatlan joga, hogy érdekeik figyelembe vétessenek a ma születő döntéseknél. De ki képviselje őket – velünk szemben is, hogyha kell? A helyzet újszerűsége erkölcsi felelősségünk újraértelmezését követeli, és ennek megfelelő új politikai intézmények megalkotását.

Rövidesen egy törvénytervezet kerül az Országgyűlés elé a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa jogintézményének létrehozásáról. Ennek feladata volna, hogy a pillanatnyi többség akaratától függetlenül (egy még nagyobb többség nevében), tekintet nélkül a rövid távú politikai érdekekre és üzleti megfontolásokra, egyetlen alkotmányos alapelvnek szerezzen érvényt a törvény hatalmával, amely az emberi jogok egyetemességére hivatkozva kimondja, hogy a jövő nemzedékeket ugyanúgy megilleti az életlehetőségek gazdag változatossága, mint a mostaniakat. Nekünk pedig, akik ennek az örökségnek a gondját viseljük, kötelességünkké teszi, hogy azt hasonló állapotban adjuk át utódainknak, ahogyan mi örököltük elődeinktől.

A kezdeményező egy új politikai szervezet, a Védegylet. Ugyanazok, akik tavasszal a Roosevelt téri fák kivágása elleni tiltakozással hívták fel magukra a figyelmet. Azt szorgalmazzák, hogy javaslatukat a törvényhozók még a Millennium évében tűzzék napirendre. Ez jelezné, hogy a magyar politika végre elszánta magát arra, hogy az ökológiai válsággal fenyegető ezredforduló kihívására érvényes választ keressen.

(Utószó az előszóhoz: nem szánta el magát és nem keres. A 2000-ben született írás három esztendővel később meghiúsult reményeinkre emlékeztet csupán.)
 

Képtár térkép

Joomla! Template by Red Evolution - Joomla Web Design