Letöltések

AZ ÖKOPÁRT

alapítva: 2005-ben
„Te magad légy a változás,
amelyet látni szeretnél!”

Hitvallásunk, az Élőlánc Credo


Földbirtok-politika:
Kié legyen a föld?

-----------------
Miért akarjuk megmenteni Kishantost?

>>> a nemzeti vagyonért Publikáció Állam kontra nemzet?
Állam kontra nemzet?
2007. augusztus 24. péntek, 12:08
Share/Save/Bookmark
A rendszerváltás tizennyolcadik évében a magyar állam példátlan merényletet kísérel meg a magyar nemzet ellen: minden vagyonától meg akarja fosztani. A vagyonának maradékától is. Ami még mindig nem kevés. Kétségkívül súlyos ez az állítás, ám aligha lehet másként értelmezni azt az új vagyontörvényt, amelyet a kormánypárti képviselők június végén, a szó szoros értelmében az éj leple alatt, vagyis az éjszakai órákban szavaztak meg.


Ez, mint ismeretes, eladhatóvá nyilvánítja a még megmaradt kincstári, azaz közvagyon jelentős részét is – a nemzet fennmaradásának fizikai és materiális támaszát. Sokatmondó, hogy a politikai csatározásokba belefáradt közvélemény fel sem ismerte az ebben rejlő veszélyeket, annak a jól belátható következményeit, hogy immár könnyűszerrel megfoszthatnak minket földünk kincseitől, erdőinktől, vízkészletünktől és legértékesebb épületeinktől.

A gondjaira bízott nemzeti vagyon elherdálásával az állam óhatatlanul saját működési feltételeit is ellehetetlenítené, ezért a vagyontörvényben tükröződő szándék e sorok szerzőjének olvasatában alapjaiban kérdőjelezi meg az államvezetés legitimitását. Milyen legitimitása lehet egy olyan államnak, amely eleve lemond arról, hogy alapfunkcióinak egy részét betöltse? Alkotmányos kötelezettségeit is megsértve, amint arra e lap hasábjain Bencze Izabella rámutatott. Közösségi feladatokat közösségi vagyon nélkül ugyanis nem lehet ellátni.

A közvagyon felszámolásának kísérlete természetesen csak egy új fejezet abban a szomorú és régóta tartó folyamatban, amelyben a Gyurcsány-kormány nem pusztán a társadalom bizalmát veszítette el, hanem minden tekintélyét is, és folyamatosan növekvő legitimációs deficitet halmoz fel.

A legitimitás elvesztésénél pedig kevés súlyosabb probléma képzelhető el egy demokratikus rendszerű országban.

A politikai gondolkodás klasszikusai azt a kormányzatot tartották legitimnek, amely az államra bízott politikai közösségnek helyes és a lehetőségekből a lehető legtöbbet kihozó kormányzást biztosít.

A legitimitás fogalma ily módon az általános közjót megteremtő államhatalomhoz kapcsolódott; ha az állam tevékenysége nem felel meg ennek az elvárásnak, akkor illegitimmé válik, a kormánnyal együtt. A magyar állam jelenlegi gazdái a neoliberalizmus doktrínájának szószólóiként és – még inkább – haszonélvezőiként saját szűk csoportérdeküket képviselik, s a közjó iránti elkötelezettségük egyetlen "reformban" sem található meg. Kórházaink, egyetemeink, könyvtáraink, műemlékeink eladásában semmiképp sem…

A neves angol konzervatív filozófus, Roger Scruton arra is joggal figyelmeztet, hogy csak azt az államot tisztelhetjük, amelyiknek "személyisége" van, vagyis amely képes az egyéni cselekvésre és felelősségvállalásra. Az állam cselekedeteinek "egy értelmes lény cselekedeteinek kell lenniük", s ebbe az is beletartozik, hogy az államnak nyitottnak kell lennie a kritikára és képesnek a bűnbánat és a szégyen érzésére. Bármely állam támaszát a polgáraitól joggal elvárható hűség adja, de ennek előfeltétele is van: az államnak méltónak kell lennie erre a hűségre. A magyar polgárok többségének legnagyobb bánatára a magyar állam ma nem ilyen. Hogyan is lenne a hűségre méltó az az állam, amely önkényesen feljogosítja magát annak eladására, ami valójában nem is őt illeti?

A vagyon a nemzeté, nem az államé. Amelyre azzal a meghagyással bíztuk rá a vagyonunkat, hogy gazdálkodjon vele okosan – aztán ennek az ellenkezőjét teszi. Amely a több-biztosítós modell kierőszakolásával önkényesen felmondja a polgáraival kötött sok évtizedes társadalmi szerződést.

Csoda-e, hogy a demokratikus rendszer legitimitása Magyarországon kiüresedett, és a politikai stabilitás már csak a társadalom passzív "követnikészségén", apátiáján alapul?

Ez a súlyos legitimációs válság demokráciánk intézményrendszerének keretében egyre nehezebben kezelhető.

A képviseleti demokráciának igen sok előnye van, ám látnunk kell, hogy a népszuverenitás letéteményeseként funkcionáló törvényhozás igen könnyen a partikuláris pártérdekek foglyává válik. A képviselők felelősséggel tartoznak ugyan választóiknak, ám az utóbbiak nem utasíthatják őket arra, hogy adott ügyben így vagy úgy járjanak el: úgynevezett szabad mandátum illeti meg őket.

Elméletileg nehéz is lenne vitatni ennek az indokoltságát, hiszen néha éppen a közösség érdekében kell eltérni a közvélemény pillanatnyi kívánságaitól. A választói akarattól azonban nemcsak a köz érdekében lehet eltérni, hanem pártérdekből is. A mögöttük álló pártokkal szemben pedig a képviselők egyáltalán nem élveznek szabad mandátumot.

A demokrácia gépezetének a deficitjét csak a civil társadalom megszerveződésével és fellépésével lehet korrigálni. Ezért lépett fel hatvan értelmiségi nyilvános petícióval a nemzet kifosztása ellen.

A nemzeti célokhoz nemzeti vagyonra van szükség. Olyan államból tehát nem kérünk, amely nem kíván közösségi célokat szolgálni, s ezért közvagyonra sem tart igényt. Felelősségtudattal cselekvő "személyes" államra van szükségünk, amely a miénk – s ezért a magunkénak is tudjuk érezni.


Egedy Gergely cikke a Magyar Hírlapban
 

Képtár térkép

Joomla! Template by Red Evolution - Joomla Web Design