Letöltések

AZ ÖKOPÁRT

alapítva: 2005-ben
„Te magad légy a változás,
amelyet látni szeretnél!”

Hitvallásunk, az Élőlánc Credo


Földbirtok-politika:
Kié legyen a föld?

-----------------
Miért akarjuk megmenteni Kishantost?

>>> az egészségügyért Publikáció Egészségügy 2005.
Egészségügy 2005.
2005. október 30. vasárnap, 11:31
Share/Save/Bookmark
Szilvási István írása az egészségügyről Úgy tűnik, ez az év sem lesz „az egészségügy éve”. Nem szokatlan.
A 2002-es parlamenti választások óta bő három év telt el. A 2006-os választásokig szűk 8 hónap van hátra. Az egészségügyben – a 2002-es, tűzoltás célzatú, bár jelentős, átlagosan 50 %-os béremeléstől eltekintve - nem történt semmi. A tűzoltás sikeres volt. Tüzek nincsenek. Csak parázs. Ahova csak lépünk. A kórházak harmada súlyos adósságállományt görget maga előtt. Minden tartalék elfogyott. Az infrastruktúrán tartós az omlásveszély tábla. Az orvosok nyugatra szivárgása feltartóztathatatlan. A betegellátás nehézségeit, színvonalának folyamatos esését az ellátók is, a betegek is saját bőrükön érzik.

Mi történt mégis?

Ami történt: megbukott három, az egészségügyet gyökeresen átalakítani szándékozó törvény. (És vele három miniszter.) A Mikola féle kórháztörvényt a kormányváltás söpörte el. A Csehák féle kórháztörvényt a kormányzat arroganciája okán az Alkotmánybíróság hatálytalanította. A Radnai féle ellátásszervezői törvény bukásának oka a kormányzaton belüli ellentét volt. Amely mögött két különböző gazdasági érdekkör érdekellentéte rejtezik. Ennek lényege röviden: az ellátást privatizáljuk-e vagy a finanszírozást? Az egészségügyi szolgáltatásokat piacosítsuk-e vagy a betegbiztosítást? Bár a törvénytervezet bukásához hozzájárult az orvoskar, a politikai ellenzék és a kisszámú és eszköztelen „igazi baloldaliak” viharos ellenállása is, valódi oka a gazdasági érdekkörök ellentéte volt. Merthogy semmi kétség, ha a kormánypártok egységesen támogatták volna, már serényen „szerveznénk az ellátást”. A főszervezők pedig – akik a magyar betegellátás évi mintegy ezermilliárd Ft-ját vették volna át „kezelésre” – for-profit alapon – már régen takarékoskodnának a közpénzből. Maguknak. És nagyon sandán néznék, hogy a - for-profit – szolgáltatók mennyi profitot emelnek ki az általuk kezelt kasszá(k)ból. És meggátolnák, hogy újabb for-profit szolgáltatók kerüljenek - az amúgyis hússzegény - húsosfazék közelébe. Tervezetük bukásának oka az volt, hogy sokan óhajtanak közelkerülni. (A Magyar Orvosi Kamara alelnökeként nem bagatelizálom az orvoskar ellenállásának jelentőségét. De ezt a csatát sem az orvosok döntötték el.)
A törvénybukások következtében - megfelelő kórháztörvény hiányában – kitartóan nyomulnak a különféle privatizátorok az egészségbiztosítás fazeka felé, ki-kiemelve abból egy-egy falatot, pontosabban egy-egy mazsolát. Párthovatartozásuk nem jellemző. (Sőt, a mazsolagyártók között esetenként már megvalósult a nagykoalíció.)

Mi várható?

Semmi. A patthelyzet tartós. Minthogy az egyik érdekkör az egységes társadalombiztosításon belül szándékozik a magánszolgáltatókat helyzetbe hozni, a másik a járulék kezelését kívánná magánbiztosítók kezére bízni és bármelyik „végső megoldás” komoly társadalmi feszültséget okozna - megegyezés hiányában - a választásokig hátralévő idő alatt már nem történik semmi. Az ország gazdasági helyzetét tekintve – és nem a külföldi befektetők kezén lévő tőzsde szárnyalására, és nem a magyar gazdaságot uraló multinacionális cégek export-bővülésére, és nem a bankok minden eddiginél nagyobb profitjára, hanem a közszolgáltatásokért felelős magyar állam költségvetésére tekintve – forrásbővülésre bizton nem számíthatunk. Folytatódik a lassú szétmállás. Pótcselekvésekkel és médiacirkuszokkal. Mert lehetetlen jó minőségű betegellátást nyújtani az USA egy főre jutó ráfordításainak tizedéből, a nyugat-európai ráfordítások harmadából-tizedéből, vagy akár a szlovén feléből. Még lerobbant infrastruktúra és alávaló-alacsony bérezés mellett sem. Lehetetlen. Látjuk.

A hozzáférhetőség-ár-minőség Bermuda háromszöge.

A jó betegellátó rendszer három jellemzője: lehetőleg minden állampolgár számára hozzáférhető, minél olcsóbb és minél jobb minőségű. A három követelménynek egyidejűleg tökéletesen megfelelni nem lehet. (Emlékszünk még a későkádári lózungra: mindenkinek…, magasszínvonalú…, ingyenes.) Ami jó minőségű, az drága. Különösen akkor, ha mindenkinek jár.
Hippokrátesz korában minden sokkal egyszerűbb volt. Azidőtájt – erről hajlamosak egyes egészségpolitikusok szándékosan elfelejtkezni – még nem létezett társadalombiztosítás. Csak társadalom volt. A beteg felkereste orvosát, az gyógyítgatta, a beteg pedig fizetett. Ingyenebéd már akkor sem létezett. Ezt a kapcsolatot - az orvoscéh jó híre érdekében - etikailag szabályozni kellett. Erre szolgált a hippokráteszi eskü. (Ami nem jelentette azt, hogy az orvos köteles volt minden európai munkaidőnormán felüli, megfizetetlen ügyeleti kényszermunkára, mint a mai magyar „fejlett” egészségügyben. Igaz, akkor még európai munkaidőnormák sem voltak, sőt Európai Únió sem.) A bajok ott kezdődtek, amikor fokozatosan megszűnt a direkt beteg-orvos gazdasági kapcsolat. Korunk fejlett társadalmaiban a betegellátó rendszert vagy az állam működteti adóforintokból vagy a biztosító(k) a beszedett járulékokból, olykor vegyítve a két rendszert. A direkt orvos-beteg gazdasági kapcsolat ma – a fejlett európai országokban - fehér holló. Ráadásul az orvostudomány fejlődése költségrobbanást okozott. A dilemma ma – szerte a világban - hogyan lehet jó betegellátó rendszert működtetni? A hozzáférhetőség-ár-minőség Bermuda háromszögében miként marad vízfelszinen az egészségpolitika? Meg a beteg.
A képlet és a megoldás pofonegyszerű. Ha fenn akarjuk tartani az általános hozzáférhetőséget, akkor vagy a forrásokat kell növelni vagy az ellátás mennyiségét és minőségét csökkenteni. Egyébként felejtsük el az általános hozzáférhetőséget. Tiszta sor. Csakhogy ezt valakinek meg kéne már mondania a jónépnek. A választópolgároknak. De ki vállalja?

Reform-kényszer.

A megmondástól óckodó politikusokat ehelyett reform-kényszer hajtja. Világos beszéd helyett mellébeszélés. Vitathatatlan, hogy a mai magyar betegellátás szerkezete – a túlzottan kórházcentrikus ellátás - változásra szorul. Vitathatatlan, hogy a finanszírozás mai rendszere is – amely pazarlásra kényszeríti a kórházakat, orvosokat – megváltoztatandó. És végül vitathatatlan, hogy a biztosítási rendszerben is – minthogy nem jár mindenkinek mindig és minden - változásokra van szükség. De a hozzáférhetőség-ár-minőség kérdésében színt kellene vallani. Forrásbővülés nélkül az általános hozzáférhetőség kizárólag a betegellátás színvonalának (mennyiségének és minőségének) drasztikus csökkentésével tartható fenn.

A verseny.

A mellébeszélők – a piacosítás előkészítéseként - előszeretettel hangoztatják a „verseny” jótékony hatását az egészségügyi szolgáltatások minőségére. A jelenlegi szolidaritásalapú rendszerben: versenyezzenek a szolgáltatók! A bevezetni szándékozott több-biztosítós rendszerben: versengjenek a biztosítók! Működik az imamalom: Versenyt! Versenyt! Hogy javuljon a betegellátás minősége! Ez az érvelés – itt és most - szemfényvesztés, félrevezetés. Ma a verseny ugyanis nem a betegekért, hanem a kórház, a rendelőintézet túléléséért folyik. Minden más szempont– és elsősorban a beteg – rovására. Ebben a versenyben az egészségügyi szolgáltatók minden létező, elképzelhető de még elnézhető trükköt bevetnek, hogy ne kelljen bezárniuk. Hogy ne kényszerüljenek újabb létszámleépítésre. Hogy kifizessék a gázszámlát. Ki beszél itt már a betegek érdekeiről? A beteget – ha úgy nagyobb az OEP bevétel – „befektetik”. Pont addig tartják a kórházban, ameddig az a finanszírozás szempontjából optimális. Olyan betegség-kombinációkat kreálnak, amely a legtöbbet fizet (nesze neked morbiditási statisztika!). A „ráfizetéses” beteget elpasszolják. A „veszteséges” vizsgálatokat már csak egyes megszállott orvosok végzik el, gazdasági felvigyázóik haragos pillantásai elől bújdokolva. A „nyereséges” vizsgálatok számát „felpörgetik”, ha kell, ha nem. (Minő csoda, azok a tevékenységek nyereségesek, amelyeket privát szolgáltatók végeznek. És minő csoda, ezeknek gyakran külön kasszájuk van az OEP-en belül. Az ember csak bámul.)

Mielőtt bárki az orvosok, mi több a szolgáltatók, s mi még több az egészségpolitikusok rágalmazásával rágalmazna meg, kijelentem, hogy a fentebb írottak csupán a túlélésért folytatott „versenyből” elméletileg levezethető következmények. Lehetnek. Elkerülésük kizárólag az orvoskar lelkiismeretén – hivatástudatán – múlik. A betegellátás minőségét, a szakmai szabályok szigorú betartását ma ugyanis lényegében senki sem ellenőrzi. Pedig nagy szükség lenne a beteg – ha tetszik: a fogyasztó – érdekeinek képviseletére. Hogy valaki rákoppintson a szabályszegő, a lelkiismeretlen, a tudatlan ellátó – kórház, rendelőintézet, orvos - orrára. Ilyen szervezet azonban ma nálunk nem van. A szerencsétlen, bűnbak-szerepet játszó OEP (elsősorban alacsony működési költségvetése miatt), az ország egy-egy régiójának magányos szakfelügyelői (havi 10.000 Ft-os juttatásért) erre képtelenek. Így folyik a „verseny”.

A gazdasági verseny jótékony hatását a betegellátásra semmilyen tapasztalat sem igazolja. A hazai privatizált szolgáltatók szakmai teljesítménye egyáltalán nem jobb, mint a nem-privatizált szolgáltatóké. Ráadásul a for-profit szolgáltatók olykor mazsoláznak a szolgáltatás fajták között. Ami veszteséges, az számukra nem létezik. Az USA managed care rendszerének „befuccsolását” is elsősorban az ellátás minőségének romlása, az abból fakadó betegelégedetlenség, a kártérítési perek sorozata okozta. A nemzetközi szakirodalomban már régóta közhely, hogy a for-profit privatizált betegellátó rendszer nyújtotta ellátás minősége elmarad a non-profit rendszerétől. (Az USA-ban évente kb. 3000 dializált beteg hal meg azért, mert for-profit szolgáltatók is végeznek vese-dialízist.) A példák sorolhatók.
Minthogy a jó minőségű betegellátás drága, a gazdasági-finanszírozási – a haszonért vagy jelen magyar viszonyaink között egyszerűen a túlélésért folytatott – verseny a minőség rovására megy, súlyosan sérti a betegek érdekeit. Ezt a versenyt nem bátorítani, hanem betiltani kellene.

Megfontolásul.

Mi lehet az oka annak, hogy a közgazdasági guruk jóslatai ellenére a betegellátásban folytatott verseny hatására romlik a minőség? Van egy sejtésem. Ha a piaci szabályok – például a verseny jótékony hatása a minőségre – nem érvényesülnek, annak talán az lehet az oka, hogy olyan területen alkalmazzák azokat, amelyre nem a piac szabályai vonatkoznak. Ilyen terület például a betegellátás.
(Mert hiszen miféle piac az, ahol a vevő – az OEP – mondja meg, hogy melyik szolgáltatás mennyibe kerül. Ennyit ad érte és kész. Ezen a „piacon” zajlik a fuldokló-verseny. Ahol a kapaszkodó kézre még rá is vernek olykor. Lásd degresszív finanszírozás).

Végül.

A magyar egészségügy gondjai a társadalom alapvető dilemmájának: a humán értékek és a tőkeérdek, az értékelvű és a haszonelvű társadalomirányítás konfliktusának egyik vetülete. Globalizált világunkban egyre inkább a tőkeérdek dominancája érvényesül. A humán értékek (egészség, oktatás, tudomány, művészetek, környezetvédelem) vesztésre állnak.
De mégis. Sőt, éppen ezért. A magyar társadalomnak mielőbb meg kell egyeznie abban, hogy mennyit nyújt polgárai gyógyítására. Kinek, mennyiért, mennyit és milyent. (Ceterum censeo: hozzáférhetőség-ár-minőség!) Azután jöhetnek a „reformok”, vagy amit akartok. Erre azonban Hunniában – még ha készül is valami – úgy tűnik, egyelőre várni kell.

Szilvási István
A Magyar Orvosi Kamara alelnöke
 

Képtár térkép

Joomla! Template by Red Evolution - Joomla Web Design