Letöltések

AZ ÖKOPÁRT

alapítva: 2005-ben
„Te magad légy a változás,
amelyet látni szeretnél!”

Hitvallásunk, az Élőlánc Credo


Földbirtok-politika:
Kié legyen a föld?

-----------------
Miért akarjuk megmenteni Kishantost?

>>> az egészségügyért Publikáció Alkotmányossági és ellátás-biztonsági aggályok
Alkotmányossági és ellátás-biztonsági aggályok
2007. október 29. hétfő, 17:46
Share/Save/Bookmark
az egészségügyi „reform” kapcsán

 

Az Alkotmánybíróság már számos alkalommal kifejtette, hogy a szociális ellátáshoz való jog minimuma az élethez és emberi méltósághoz való jog sérthetetlensége. Az egyenlő méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne lehessen emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni.



Nem kell jogtudósnak lenni ahhoz, hogy az elmúlt hónapok reform ürügyén bevezetett és az új törvények által elfogadni szándékozott rendelkezései e tekintetben nem állják ki az alkotmányosság próbáját.

Súlyosan sérül az orvosok és betegellátó személyzet emberi méltósága, amikor etikailag elfogadhatatlan helyzetbe kényszerítik őket az ellátás irracionális korlátozásának vagy megtagadásának kényszerével. Az orvos-beteg kapcsolat bizalmi viszonya történelmileg meghatározott módon nem “költségérzékeny fogyasztó szolgáltatás-vásárlása”, hanem ősidők óta szakrális szolgálat.

A XIX. század nemzeti liberális államférfiúi a közigazgatás, közoktatás, közegészség, közbiztonság, közgazdaság területét az állameszme részeként olyan közfeladatnak tekintették, amelynek működtetése állami kötelezettség. Az állam meghatározó szerepét az egészségügyi ellátásban később az Alkotmány rögzítette, melyhez fenn kell tartani a megfelelő intézményrendszert és biztosítani hozzá a szükséges pénzalapokat. Erre fedezetül az adók, járulékok és egyéb bevételek újraelosztása szolgál. Az állam alkotmányos kötelezettségét akkor teljesíti, ha mind az egészségbiztosítási, mind pedig a szociális támogatási rendszert megszervezi és működteti.

Egyedüli korlát, hogy a biztosítási és szolidaritási elemeket is magába foglaló rendszer egymáshoz való viszonyát nem változtathatja meg önkényesen, azaz átmenetileg sem okozhat területenként vagy társadalmi csoportonként ellátatlanságot, sem pedig emberhez méltatlan ellátási körülményeket.

Össztársadalmi felhatalmazás nélkül az állam nem adhatja ki nyereségérdekelt, magántulajdonban levő “alvállalkozóknak” e közfeladatként megjelenő tevékenységeket, a hozzárendelt közpénzek szétosztásával, mert az alkotmányos kötelezettség nem hárítható át, sőt a piaci résztvevők bevonása – minden hangzatos érv dacára - megszünteti a nemzeti kockázatközösséget.

A munkavállalók és a munkaadók befizetett/elvont járulékaiból valamint a központi költségvetési hozzájárulásból jön létre az ún. E-alap, ennek összege évente kb. 1600 milliárd Ft. A gyógyszerkassza, a táppénz és egyebek levonása után a “kétkezi” betegellátásra jut mintegy 600-1000 milliárd Ft. A társadalombiztosítás a nemzetgazdaság autonóm, elkülönült, társadalmi kockázatközösségen alapuló, szolidaritási elven állami garanciával működő, önálló gazdasági alapokkal rendelkező alrendszere, melyben párhuzamosan van jelen a száz év alatt szerzett tulajdonosi jogállás (mely alkotmányos védelem alatt áll!), ugyanakkor a szolidaritási elem súlya is jelentős. Az E-alapnak tehát az állam nem tulajdonosa, hanem csak kezelője, így annak fejkvóta szerinti magánkézbe adása súlyosan alkotmányellenes, mert a szerzett/vásárolt jogot sérti. Ez az alkotmányos védelem a lakosság túlnyomó többségére kiterjed. Az összegek más kezekbe adása csak a biztosítottak azonnali, teljes és feltétlen kártalanításával történhet, továbbá elvben, évről évre csak az új, fiatal munkavállalók belépése során, lépcsőzetesen vezethető be a “vásárolt jogok” sérelme nélkül.

Magyarországon 2004-ben az orvosok országos nyilvántartásában kb. 42 000 orvos szerepelt, a dolgozó orvosok száma 33 ezerre tehető. A férfi-női arány 48:52. Az aktív orvosok közül 60 év feletti 8353 fő, 65 év feletti 4326 fő, 70 év feletti 1859 fő. (200 körülire tehető azon 80 év feletti háziorvosaink száma, akik mind a mai napig aktív állományban levőként látják el - éjjel-nappal - feladataikat!)

A betöltetlen (üresen maradt, engedélyezett) orvosi állások száma közelít a 3000-hez (ez az összes álláshely 8 %-a!), míg a szakmák által bejelentett üres álláshelyek száma mintegy 2000. Az orvos-szám meghatározásakor komolyan mérlegelendő a kormegoszlás, amely több szakmában olyan, hogy 5 éven belül a szakorvosok harmada nyugdíjazás folytán kikerülhet a rendszerből.

A 40 ezer körüli orvos évi “természetes fogyása” kb. 500 fő. Magyarországon a 4 orvost képző karon az utolsó 10 év átlagában évente kb. 750 fő végez, ezek közül kb. 15-20 % nem gyakorolja majd gyógyító hivatását. Az utóbbi 10 évben mintegy 600-650-re tehető évente a szakorvosképzésbe lépettek száma és 550-600 körüli (a diploma átvételét követő 5-6. évben) a szakképesítést szerző orvosok száma. Mindebből az következik, hogy a természetes fogyást, a jóval nyugdíjkorhatár felett dolgozók kiváltását, a betöltetlen állások megszüntetését, valamint az esetleges többletigényt a jelenleginél jóval nagyobb létszámú orvosképzés képes csak kielégíteni.

A keretszámok meghatározása tervezendő állami feladat, és az állami források ehhez –garantáltan – hozzá rendelendők. Az orvosképzés igen drága, költséges felszerelést igényel, az oktató személyzet “tanulási ideje” évtizedekben mérhető, tehát nem engedhető meg, hogy vélt indokok alapján pusztán az iparszerű orvoslást végző “piac” szabályozza létét és arányait, működését. Vissza kell állítani az egyetemek és a karok egyetemi felvételt meghatározó jogosultságát.

Mindehhez az orvosképző karok infrastrukturájának, személyi és dologi ellátottságának tetemes javítása szükséges. El kell ismertetni azt a tényt, hogy a klinikai orvosképzés, szakorvosképzés és továbbképzés költségei fajlagosan jóval nagyobbak, mint a csak betegellátással foglalkozó gyógyító-helyek költségei.

Az újkori európai egyetemek mértékadó dokumentuma az egyetemek rektorai által 1988-ban elfogadott Bolognai Charta, melynek az a célja, hogy "a népek és az államok az eddigieknél jobban felismerjék az egyetemek egy átalakuló és mind nemzetközibbé váló társadalomban betöltött szerepét".

Az egyetemeknek "a társadalom egészét" kell szolgálniuk. A biztonsággal működő magas színvonalú felsőoktatás alapkövetelménye - legalábbis állami egyetemeknél - a tervezhető társadalmi, állami szerepvállalás. A közjó érdekében viselt állami felelősséget nemcsak a törvényi keretek meghatározása, nemcsak a minőség ellenőrzése, hanem a kellő anyagi források rendelkezésre bocsátása is jelenti.

A Charta kitüntetetten szól az autonómiáról. Úgy fogalmaz, hogy "az egyetem autonóm intézmény, amely a tudományos kutatásban és az oktatásban hozza létre, értékeli és adja át a kultúra értékeit. Hogy kielégíthesse a kor szükségleteit, kutatási és oktatási tevékenységének minden politikai, gazdasági és ideológiai hatalommal szemben függetlennek kell lennie.”

Lényeges, hogy a felsőoktatás minden irányítója és szereplője szó szerint tartsa magát a Chartá-hoz és minden döntését annak szellemében hozza meg, ellenkező esetben a Magyar Köztársaságnak fel kell mondania a Chartához való csatlakozást.

Felelős Országgyűléstől és Kormánytól az volna elvárható, hogy elérendő célként a nemzeti össztermékből az erre szánt százalékos részesedést az Európában szokásos módon meghatározza, úgy, hogy a törvény – kormányzati ciklusokon átnyúlva – hosszú távon teremtse meg az állami egyetemek biztonságos működésének feltételeit és ezen keresztül az ellátás biztonságának szavatolását a jól képzett szakemberek képzésével és rendszerbe állításával.

 

Szollár Lajos

Semmelweis Egyetem
Professzorok Battyhány Köre

 

A tanulmány itt letölthető.
 

Képtár térkép

Joomla! Template by Red Evolution - Joomla Web Design